|
A Habsburg-ház magyar trónfosztásai A magyar történelem során négy alkalommal került sor egy-egy Habsburg-házi uralkodó trónfosztására (detronizációra): 1620-ban, 1707-ben, 1849-ben és 1921-ben. Az első trónfosztás (1620) A harmincéves háború (1618–1648) első, ún. cseh szakaszában a magyar-erdélyi seregeket az akkori erdélyi fejedelem, Bethlen Gábor (1613–1629) vezette az osztrákok ellen. Az ő tevékenységének köszönhetően, 1526 után először került sor arra, hogy a Kárpát-medence komoly politikai tényezővé emelkedhetett Közép-Európában.
– Részlet Bethlen Gábor Szeben városához címzett leveléből[1]
1619 őszén Bethlen és csapatai már Bécset fenyegették. 1620. augusztus 25-én aztán kimondták a Habsburg-ház első trónfosztását, és a királyi koronát elméletileg Bethlen kapta meg. A török Porta azonban a főrendek nyomására sok területen próbálta megkötni az uralkodó kezét, és ahogyan a besztercebányai gyűlésen, ezúttal sem fogadta el a koronát. Az 1621-es nikolsburgi béke értelmében Bethlen lemondott a királyi címről és a magyar koronát a felségjelvényekkel együtt visszaadta II. Ferdinándnak.[2] A második trónfosztás (1707) A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc (1703–1711) során váltakozó sikerek után a talpasok 1707–1708 fordulóján értek el törekvéseik csúcsára. Rákóczi tervezett célja az volt, hogy visszaállítsa Magyarország függetlenségét oly módon, hogy elszakadva a Habsburg-háztól egy új királyt választ II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem személyében.[3] Ebben a helyzetben Ónodon országgyűlést hívtak össze, ahol két igen fontos kérdésben állapodtak meg:
A június 13-án kiadott trónfosztói határozatban megfosztották I. Józsefet koronájától. Bercsényi Miklós ekkor mondta el azóta híressé vált mondatát: „Eb ura fakó! József császár nem királyunk!” (Az „eb ura fakó” kifejezés abban a korban igen durva káromkodás volt.) (Bercsényi korában a „fakó” vagy „fackó” szót a komondor, ősi magyar kutyafajra, később pedig általában a kutyaféle megnevezésére használták. A szállóigében tehát a „kutya” és az „eb” kifejezés van egymással szembeállítva. Jelentése: kutya, apának eb a fia)[4] A harmadik trónfosztás (1849)
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc során a magyarok váltakozó sikereket könyvelhettek el maguknak. 1849 februárjában azonban a kápolnai csatában vereséget szenvedtek a Windisch-Grätz herceg által vezetett császári csapatoktól. Miután a bécsi udvarba menesztett követ azt jelentette I. Ferenc József császárnak, hogy a magyar seregeket szinte teljesen szétverték, a császár szentül hitte, hogy ezzel a szabadságharc véget ért. Ideje volt hozzálátni az új állami keretek kialakításához. Az 1849. március 4-én magyarokra ráerőszakolt („oktrojált”) alkotmány volt hivatott biztosítani az új állami lét garanciáit (elviekben leválasztották volna Erdélyt, a Határőrvidéket, és a Vajdaságot Magyarország területéről), valamint egy részben parlamentáris-alkotmányos intézményrendszert teremtett volna az országban, ám az uralkodó emellett abszolutista módon kormányozhatta volna birodalmát. A magyar rendek kénytelenek voltak elfogadni ezt a rendelkezést, amelyet Olmützben aztán alá is írtak. Klapka György tábornok azonban ezt követően egy új támadási tervet készített, és az ez alapján meginduló tavaszi hadjárat sorozatos győzelmeket hozott a magyarok számára (Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác). A sikerek hatására a Debrecenben ülésező magyar Országos Honvédelmi Bizottmány Kossuth Lajos vezetésével kiadta a Függetlenségi Nyilatkozatot, majd április 14-én kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. A siker azonban csak átmeneti lehetett, és miután augusztusban leverték a szabadságharcot, a trónfosztói határozatot semmisnek tekintették. A negyedik trónfosztás (1921) A trianoni béke aláírása után Horthy Miklós kormányzó Teleki Pált bízta meg kormányalakítással, aki – miután többé-kevésbé rendezte a magyar állam belpolitikai kérdéseit – egy igen fontos eseménnyel volt kénytelen szembesülni. IV. Károly király ugyanis bejelentette, hogy újfent igényt tartana a magyar trónra, és 1921 márciusában Szombathelyre érkezett. Innen indult húsvét vasárnap Budára, ám az antanthatalmak kijelentették, hogy nem hajlandók elismerni a Habsburg-ház restaurációs törekvéseit. A fenyegetett helyzetben ráadásul Románia, Csehszlovákia és Jugoszlávia létrehozták a kisantantot, amely egy esetleges államcsíny után azonnal megtámadta volna Magyarországot. IV. Károly így lemondott vágyairól, de csupán egy időre. 1921. október 20-án IV. Károly ismét Magyarországra érkezett, és Sopron környékén támogatókat is szerzett magának (Rakovszky István, Gratz Gusztáv, ifj. Andrássy Gyula, Lehár Antal). Az ő kíséretükben indult el Buda felé. Horthy Miklós és gróf Bethlen István – ekkor már ő volt a miniszterelnök – először tárgyalni próbált az uralkodóval, ám a király nem mondott le terveiről. Október 22–23-án a budaörsi csatában IV. Károly és a legitimisták (akik elismerték a Habsburgok trónigényét) csapatai vereséget szenvedtek. A felkelők Horthy közbenjárásának köszönhetően amnesztiában részesültek, IV. Károlyt azonban november 6-án (a XLVII. törvénycikk értelmében[6]) megfosztották trónjától és Madeira szigetére száműzték. Jegyzetek
Források
További információk |
