|
Indoeurópai nyelvcsalád
 Az indoeurópai nyelvcsalád (elavult elnevezéssel indogermán nyelvcsalád) a természetes nyelvek egyik nyelvcsaládja. Közel 150 nyelvből áll, amelyet kb. 3 milliárd ember beszél a Földön; tagjai valamilyen formában az egész világon megtalálhatóak. Ha csak az Európából kiinduló gyarmatosítók saját nyelveit tekintjük alapnak, akkor is elmondhatjuk, hogy manapság ezek a nyelvek az adott, egykori gyarmatokon vagy hivatalossá váltak, vagy pedig valamilyen összekötő szerepet töltenek be a helyi beszélt nyelvek között (például Afrika – francia és angol; India, Pakisztán – angol; Mexikó, Közép- és Dél-Amerika – spanyol; stb.) Az indoeurópai nyelvek kutatásának úttörője Sir Williams Jones jogász volt, aki fellelte a hasonlóságokat a latin, a görög, a szanszkrit és a perzsa nyelvek között. Később a szisztematikus összehasonlítást Franz Bopp kiterjesztette a németre és más nyelvekre is. A 19. század folyamán e kutatásokból alakult ki az „indogermán nyelvek” fogalma, amellyel akkoriban elsősorban a németnek a többi nyelvvel való rokonságát akarták kihangsúlyozni, és a német kultúrprioritást bizonyítani. További nyelvek vizsgálata során a nyelvcsalád elnevezése indoeurópaira változott. FelosztásaAz indoeurópai nyelvcsalád számos alcsoportra osztható. Listájuk a legkorábbi nyelvemlékük szerinti időrendben:
A nyelvcsalád gondolatának kialakulásaA ma indoeurópainak nevezett nyelvek közül néhány rokonságát először a holland nyelvész, Marcus Zuerius van Boxhorn vetette föl 1647-ben. Felismerte a köztük rejlő hasonlóságokat, és feltételezte egy olyan primitív egykori közös nyelv létét, amit ő „szkítának” nevezett el. Az elméleti nyelvcsaládja eleinte a hollandot, a görögöt, a latint, a perzsát és a németet tartalmazta, majd később a szláv, kelta és balti nyelveket is hozzáadta a csoporthoz. Van Boxhorn vélekedése azonban nem vált széles körben ismertté, és nem vonzott maga után semmiféle kutatómunkát sem. Az elmélet ismételten csak több, mint 100 évvel később, 1786-ban jelent meg újra, ezúttal Sir William Jones munkásságában. Jones az ő idejében ismert négy legrégebbi nyelv (a görög, a latin, a szanszkrit és a perzsa) hasonlóságait mutatta fel érvként. [1] Néhány további régi írásbeliséggel rendelkező nyelvvel egyetemben ezeknek a nyelveknek a rokonsága mellett Franz Bopp is kiállt szakszerű és tudatos kutatómunkájával. Bopp Összehasonlító nyelvtanának 1833 és 1852 között történt megjelenése az indoeurópai nyelvészet történetének kiindulópontja. Ő azonban bizonytalan volt még abban, hogy az indoeurópai nyelvek őse a szanszkrit, vagy pedig mindezeknek van egy közös őse. Ezután még évtizedekig szanszkritcentrikus maradt az indoeurópai nyelvek kutatása. [2] August Schleicher (1821–1868) volt az első aki szakított azzal, hogy a szanszkrit alak szerepeljen, mint egy szó legrégibb formája, hanem ehelyett rekonstruálható PIE nyelvi alapgyököket állapított meg. [3] Keleti és nyugati indoeurópai nyelvek Nem indoeurópai nyelv Az indoeurópai nyelvek hangtani tulajdonságaik alapján két nagy csoportra oszthatók: keletire és nyugatira. E felosztásban az egyik legjellemzőbb meghatározó tényező az ősindoeurópai szókezdő k-, g-, kw-, gw- hangok alakulása. Míg a nyugati nyelvekben (kelta, itáliai, germán) e hangok képzési helye veláris maradt, addig a keleti nyelvekben (indoiráni, balti-szláv és örmény) ezek a hangok palatalizálódtak, majd elöl képzett réshangokká vagy zár-réshangokká váltak (c, cs, dzs, s, sz). (Szokták ez alapján a nyelvcsalád két ágát szatem, illetve kentum nyelveknek is nevezni a „száz” jelentésű szó szanszkrit, illetve ólatin kiejtése alapján.) A két ág között átmenetet képez az albán és a görög nyelv, melyek keleti és nyugati hangtani tulajdonságokat is mutatnak. E felosztás a ma beszélt modern indoeurópai nyelvekből vett példákkal is könnyen igazolható a legősibb szavak, például a számnevek alapján. Vegyük példaként a „4” számnevet, melynek ősindoeurópai rekonstruált alakja *kwetwores.
A rekonstruált indoeurópai alapnyelvA ma beszélt, valamint írásos emlékekből ránk maradt indoeurópai nyelvek alapján megpróbálták rekonstruálni az indoeurópai alapnyelvet (más néven: indoeurópai ősnyelv vagy protoindoeurópai; angol nyelvű irodalomban sokszor PIE-nek rövidítve), főleg a legősibb alapszókincsből származó szótöveket. Az indoeurópai alapnyelv egy feltételezett nyelv, amely i. e. 5000 körül kezdhetett nyelvjárásokra bomlani. Máig nem tudni, hogy pontosan hol beszélhették, és egyáltalán egységes volt-e. Ma is beszélnek olyan nyelveket, amelyek az indoeurópai alapnyelv egyenes ági közvetlen leszármazottjai, vagyis történetük során teljesen elszigetelten fejlődtek, és nem a már felbomlott alapnyelv valamely későbbi nyelvjárásából (például óitáliai, ógermán, őskelta, ősszláv stb.) alakultak ki. Ilyenek a görög, az albán (amely egyes nyelvészek szerint a görögnél is idősebb), és az örmény nyelv – bár kezdetben a görög sem volt egységes, az indoiráni nyelvekkel közeli rokonságban álló örményt pedig erős idegen (kaukázusi) hatás érte, ami miatt hangrendszerében meglehetősen eltávolodott az indoeurópai nyelvektől. A rekonstruált ősindoeurópai számnevek 1-től 10-ig: *oinos, *duwo, *treyes, *kwetwores, *penkwe, *sweks, *septm, *oktō, *newn, *dekm; 100: *dkmtom (< *dekm-tom) > *kmtom. Hivatkozások
Források
Kapcsolódó szócikkekTovábbi információk |
|||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
