|
Laczkó Géza
Laczkó Géza (Budapest, 1884. december 3. – Budapest, 1953. december 1.) író, újságíró, műfordító, lapszerkesztő. Élete Laczkó Aranka kolozsvári színésznő törvénytelen fia. Gyermekkora jelentős részét a színház világában töltötte. A középiskola után előbb a budapesti egyetemen tanult, a híres Eötvös Kollégium tagja volt, majd Párizsban folytatta és fejezte be tanulmányait. Itthon 1907-től Budapesten középiskolai tanár, utóbb iskolaigazgató. A Tanácsköztársaság után eltiltották a tanítástól, ezt követően lektorként, lapszerkeszőként (Pesti Napló, Az Est) dolgozott. MunkásságaA Nyugat első nemzedékéhez tartozott, a folyóirat főmunkatársa volt. Pályáját versek és novellák írásával kezdte, számos tanulmányt, kisebb esszét írt, elsősorban azonban mint regényíró jelentős. A francia irodalom, különösen Gustave Flaubert volt rá nagy hatással, műfordítóként is főként francia írók műveit tolmácsolta. Bírálói a műfaji újítók és nyelvművészeti alkotók közé sorolták. Dicsérték klasszikus ötvözésű novelláit, ötletes tanulmányait, mivel az író és a tudós szerencsésen találkozott alkotásaiban. Elbeszélő művészetét a tökéletes kifejezésre való törekvés jellemzi. Novelláiban a modern lélekrajzoktól kezdve a történeti miniatűrökig a különféle foglalkozású és életsorsú egyének csoportját gyűjtötte össze, a lelki történéseket egybekapcsolta előadásának tárgyszerű stilizálásával. „Laczkó Géza hideg, tárgyilagos pesszimizmusának irodalmunkban alig van párja. A külföldi írók közül Flauberthez hasonlít leginkább.”[3] Vonzódott a különös alakokhoz, örömét találta a gúnyolódásban, de iróniája hozzásimult elbeszéléséhez, szelleme sziporkázó volt. Regényei közül a Noémi fia (1916) gondos háttérrajzzal bontja ki a 19. század utolsó negyedének vándorszínész életét. Írói hivatásának erkölcsi megbecsülésével, a tisztán művészi szempontok nemes szolgálatával már ebben a regényében feltűnt. Nem az olcsó hatást kereste, nem a népszerűség után futott, hanem az írásművészet eszményei irányítatták. A Német maszlag, török áfium (1918) hőse Zrínyi Miklós, a költő. Ez a nagyszabású regény a kiváló hadvezér és államférfiú tragikus végű pályafutásának ívelését a korhűség aggodalmas tiszteletben tartásával mutatta be. Az elbeszélésnek még a stílusa is archaikus, hősei a törökvilág-korabeli magyar nyelven beszélnek. Ilyen következetes nyelvi arhaizálást egy hosszú regényen keresztül Laczkó Géza előtt senki sem kísérelt meg irodalmunkban. A Szent Iván tüzében (1932) az első világháború korának emberi sorsokat átalakító éveiben játszódik. A történelem beleszól a magánéletbe, elbuktatja a gyöngéket, továbbsodorja az erőseket. Egy modern leány körül zajlik a pesti élet vására, szerelemre szomjas fiatalsággal, eszménytelen célokkal. A lélektani regény a nagyvárosi hősnő belső életének és külső sorsának korjellemző bemutatása. Királyhágó (1938) című regényéből egy nagyrahivatott ifjú alakja lép az olvasó elé: a fiatalember boldogtalan helyzetéből nemes akaraterővel küzdi fel magát a kiváló emberek sorába. Háttérben az 1900-as évek kincses Kolozsvára és a budapesti Eötvös Kollégium tanulóserege. A főhős élete köré sok érdekes történet fűződik, az író mindenütt biztos ura az elbeszélő művészetnek. Utolsó nagy történelmi regényét, a trilógiának tervezett Rákóczit már nem maradt ideje befejezni, a nagy lélegzetű mű töredék maradt, csak két kötete készült el. Munkái
Jegyzetek
Források
|
||||||||||||||||||||||||
