Magyar Királyi Honvédség (1922–1945)
A Magyar Királyi Honvédség (rövidítve m. kir. honvédség) a 20. századi Magyar Királyság szuverenitásáért felelős állami fegyveres erő volt a trianoni békeszerződés és a második világháború végén elszenvedett vereség közötti időszakban. TörténeteElődje a Tanácsköztársaság bukását megelőzően 1919. június 6-án elrendelt és rá három nappal felállított Nemzeti Hadsereg, melyet a Forradalmi Kormányzótanács augusztus 1-jei lemondása után megszűnt Vörös Hadsereg mellett, helyett fokozatosan szerveztek át az ország egyedüli haderejévé. A Nemzetgyűlés 1920. március 1-jén Horthy Miklóst választotta kormányzóvá. Felhatalmazták a kormányzót, hogy közvetlenül fenyegető veszély esetén a nemzetgyűlés utólagos hozzájárulása mellett elrendelheti a hadseregnek az ország határán kívüli alkalmazását. Megkezdődtek a munkálatok a Nemzeti Hadseregből kialakuló Magyar Királyi Honvédség szervezeti ügykörének tisztázására, feladati megfogalmazására. Április 1-jén a fővezérség megszűnt, a hadsereg vezetését a Honvéd Vezérkar vette át. A trianoni békeszerződést követő diplomáciai huzavonákkal és a lefegyverzési program halogatása eredményeként 1922. január 4-től[2] felállításra került az ország védelmére hivatott, önkéntesekből álló Magyar Királyi Honvédség, melyről az 1921. évi XLIX. törvénycikk rendelkezett.[3] Tisztképző intézménye a Ludovika Akadémia lett. A békeszerződés katonai rendelkezései alapvetően biztosították a kisantant államok teljes katonai fölényét. Csak olyan hadsereg fenntartását engedélyezték Magyarországnak, mely nemcsak támadó hadműveletekre alkalmatlan, de az ország minimális védelmét sem volt képes ellátni. A békeokmány megszüntette az általános hadkötelezettséget,[4] és csak önkéntes belépés és hadkiegészítés alapján álló, 35 ezer főt – ebből 1750 tiszt – meg nem haladó létszámú hadsereget engedélyezett. Ez a hadsereg csak a belső rend fenntartására és határrendőri szolgálatra volt hivatott. A szerződés megtiltotta minden, a háború előkészítésére és vezetésére hivatott szerv (vezérkar) létrehozását és fenntartását, ezzel kapcsolatos intézkedések megtételét. A szerződésben foglaltak betartását a Szövetséges Katonai Ellenőrző Bizottság ellenőrizte. A gazdasági helyzet sem tette lehetővé a hadsereg fejlesztését. 1927. december 23-án viszont határozat született a hadsereg három lépcsős fejlesztéséről. Az 1929–33-as nagy gazdasági világválság a fejlesztések megtorpanását okozta. 1938-ra a tengelyhatalmak erősödésével Magyarország számára lehetőséget nyílt a fegyverkezési egyenjogúságra (bledi egyezmény). Horthy a magyar területi revízió politikáját támogató két országgal, először a fasiszta Olaszországgal, majd a legfontosabb gazdasági partner náci Németországgal kereste az együttműködést. Az első, majd a második bécsi döntés értelmében újdonsült haderejével az engedélyezett területet bírtokba vette. Ebből kifolyólag a szintén új államként megjelentő Szlovákiával rövid katonai konfliktusba keveredett. A szomszédos országokkal szembeni folyamatos fegyverkezési lépéshátrányt az 1938-as győri program volt hivatott csökkenteni, de azt a nagyarányú beszerzések ellenére a második világháborúba történt belépésig nem sikerült maradéktalanul ledolgozni. A kiképzésében korszerű, de eszközállományában alapvetően elavult haderő a háború során többszöri átszervezés ellenére is csak nehezen tudott megfelelni az ország vezetése katonai törekvéseinek. A német megszállás és a szovjet túlerő végül megpecsételte a haderő sorsát, mely 1945 áprilisára gyakorlatilag megszűnt létezni. Egészében véve a Magyar Királyi Honvédséget a túlzott mennyiségi fejlesztés és a gyenge technikai felszereltség jellemezte, mely utóbbi megközelítőleg sem állt arányban a katonapolitikai célkitűzésekkel.[5] A gyengén felszerelt magyar csapatok hatalmas emberáldozatot hoztak a keleti fronton, majd 1943 januárjában a Magyar 2. hadsereg megsemmisítő vereséget szenvedett a Don folyó partján. A II. világháborúnak Magyarországon a harcok folyamán mintegy félmillió polgári és katonai áldozata volt (a II. vh-ban közel 1 millió magyar halt meg a holokauszt áldozataival együtt). A királyi honvédség megmaradt személyi és technikai állományából újraszervezett demokratikus szervezet, a Magyar Honvédség 1948-ban állt fel az 1947-es párizsi békeszerződés ratifikálása után, majd három évvel később, 1951-től nevet változtatva és immár szovjet mintára újjászervezve és -fegyverezve Magyar Néphadseregként látta el a korábbi feladatot. Ez a szervezet többszöri átszervezéssel 1990-ig megmaradt, majd ismét Magyar Honvédség névvel napjainkban is aktív. A Magyar Királyi Honvédség hadrendje 1941. április elején
A három hadsereg1940. március 1-jén a hadrendben 3 hadsereg-parancsnokság került felállításra:
Az egyes hadseregek hadrendjét lásd a hadseregek szócikkeiben: 1. magyar hadsereg; Magyar 2. hadsereg; 3. magyar hadsereg. A megalakult három hadsereg egyike sem került eredeti szervezetében bevetésre. A megalakult hadtestekben a rövid idő alatt nem sikerült jelentős mennyiségi fejlesztést végrehajtani, ezért megmaradt a két gyalogezredes kialakítás. Ezt a formációt 1942. február 12-től kis átalakítással könnyű hadosztálynak (rövidítve: k. ho.) keresztelték. Az állományukba olyan ezredközvetlen alosztályok is bekerültek, amelyek eddig a gyalogdandárok hadrendjében nem szerepeltek, nevezetesen: egy-egy kerékpáros- és huszárszakasz, illetve egy kísérő könnyűágyús üteg. A vezérkar, illetve a Honvédelmi Minisztérium közvetlen alárendeltségébe tartoztak ekkor még a következő szervezeti egységek: Gyorshadtest (Budapest)Parancsnok: v. dálnoki Miklós Béla vezérőrnagy
LégierőkFőparancsnoka: v. Kenese Waldemár altábornagy
A Fővezérség alá tartoztak még közvetlenül számos tüzérosztály, vasútépítő, híradó ezredek, hidász, vegyiharc zászlóaljak, folyamerő dandár, a fényszóró iskola, továbbá Budapest főváros katonai parancsnoksága, valamint a katonai tanintézetek és egyéb katonai intézmények. Főparancsnokok
A Királyi Honvédséget szabályozó fontosabb jogszabályok
Jegyzetek
Források
További információk
Kapcsolódó szócikkek |