Alizarin
IUPAC-név	1,2-dihidroxi-9,10-antracéndion
Más nevek	1,2-dihidroxiantrakinon, törökvörös, pácvörös 11, alizarin B, alizarinvörös
Kémiai azonosítók
CAS-szám	72-48-0
PubChem	6293
SMILES Oc2c(O)c1C(=O)c3c(C(=O)c1cc2)cccc3
Kémiai és fizikai tulajdonságok
Kémiai képlet	C14H8O4
Moláris tömeg	240,21 g/mol
Olvadáspont	279–283 °C
Forráspont	430 °C
Veszélyek
EU osztályozás	nincsenek veszélyességi szimbólumok[1]
R mondatok	nincs[1]
S mondatok	S22, S24/25[1]
Ha másként nem jelöljük, az adatok az anyag standardállapotára (100 kPa) és 25 °C-os hőmérsékletre vonatkoznak.

Az alizarin élénkvörös színű, természetes eredetű festőanyag. A természetben a festő buzér (Rubia tinctorum) gyökerében fordul elő cukorhoz (primveróz) kötve, ruberitrinsav-glikozid alakjában. A festőanyag a cukormentes rész, az 1-2-dihidroxi-antrakinon.

A név a festő buzér gyökerének francia nevéből származik (alizari).^[2]

Már az ókorban is az e célból termesztett festőbuzérból állították elő.

Bizonyított, hogy i. e. 1900-ban Alsó- Mezopotámiában már használták. Buzérral festették a Tutanhamon sírleletei közé tartozó vörös övet és textíliákat is: Egyiptomba Palesztinából exportálták. Akkoriban, azaz i. e. 1350 körül már fémsó-pácokat is használtak a textíliák festéséhez. Az Ószövetségben is többhelyütt szerepel.

A görögök nem annyira festéknek, mint inkább gyógynövényként használták; főleg égési sebek kezelésére. A rómaiak főleg gyapjút és bőröket festettek vele. Pácnak timsót, vas-és rézsókat is alkalmaztak. Időszámításunk kezdete táján egészen Kínáig eljutott.

Nyugat-Európában a 9–11. század között terjedt el használata, és a 13-14. sz.-ra a gyapjúfélék legfontosabb vörös színezékévé vált.

A muszlim technológia kiemelkedő eredménye volt a törökvörös vagy adrianapoli vörös festék, amit szintén ebből a növényből állítottak elő. A törökvörös szülőhelye a Közel-Kelet volt, onnan jutott el Indiába is. Csak a legkiválóbb vásznak színezésére használták. A közel-keletről orosz közvetítéssel jutott el Angliába. Az ipari forradalom első nagyobb terméke, az erősebb, gépi gyártású fonal a korábbiaknál jobban megfelelt a törökvörös festéknek, ezért ez vált az ipari forradalom idején használt legfontosabb textilfestékké.

Liebermann és Graebe 1868-ban mutatta ki, hogy ez egy aránylag egyszerű, a kőszénkátrányban is előforduló szénhidrogén, az antracén származéka; ettől fogva szintetikusan állították elő, és a festőbuzér termesztése lehanyatlott.

Az antracént antrakinonná oxidálják, ezt koncentrált kénsavval szulfonálják, hogy a kénsavmaradék az antrakinon molekula szénatomjának hidrogénje helyébe lépjen. A 2-antrakinonszulfonsavat nátrium-hidroxiddal olvasztva cserebomlásos-oxidációs reakcióval alizarinná alakul át.

Az alizarint az antrakinon vázon levő különleges helyzetű (-orto) OH-csoportok teszik képessé arra, hogy a pácolással szövetre vitt fémekkel színes komplex sókat alkosson. Az alumínium-sókkal pácolt a szövet az alizarin hatására élénkvörös lesz. A vassal sötétibolya, a krómmal sötétkék komplex sókat alkot stb. Különösen szép vörös színt kaphatunk, ha az alumíniumos pácolás előtt tömény kénsavval kezelt és azután semlegesített ricinusolajjal, ún. törökvörös olajjal itatjuk át a szövetet.

Számos más antrakinon pácfestéket is ismerünk: ezek molekuláiban nemcsak a hidroxilcsoport helyzete más és más, de egyéb funkciós csoportokat is tartalmaznak. A purpurin, a karmazsin, a kosenil, a kármin, az emodin, a rein stb. egyaránt antrakinon származék; az utóbbi kettő azonban nem mint festék, hanem mint fiziológiai hatású szer jelentős.

• Szerves festékek
• A festőbuzér^{[halott link]}