|
Hannes Alfvén
Hannes Olof Gösta Alfvén (Norrköping, Svédország, 1908. május 30. – Djursholm, Svédország, 1995. április 2.) svéd Nobel-díjas plazmafizikus. Villamosmérnöknek tanult, és annak is tartotta magát, mégis fizikát tanított az egyetemen, az elektromágnesség professzora lett a Plazmafizika Tanszéken. Később amerikai egyetemeken dolgozott. ÉletrajzHannes Alfvén 1908-ban Norrköpingben született. Szülei, Johannes Alfvén és Anna-Clara Romanus, mindketten gyakorló orvosok voltak. Nagybátyja, Hugo Alfvén ismert zeneszerző és karnagy volt. 1926-tól Alfvén fizikát és filozófiát tanult az Uppsalai Egyetemen, 1934-ben kapta meg a doktori címet „az ultrarövid elektromágneses hullámok vizsgálatáért”. Még abban az évben elkezdett oktatni fizika-docensként. 1937-ben állást kapott a stockholmi Fizikai Nobel-Intézetben, majd 1940-ben a Királyi Műszaki Intézet professzora lett az elektromágneses elmélet és az elektromos mérések területén. 1935-ben feleségül vette Alfvén Kerstin Maria Eriksont, Rolf Erikson mérnök és Maria Uddenberg lányát. Öt gyermeket neveltek fel együtt: Cecilia, Inger, Gösta, Reidun és Berenike. Az egyetlen fiú, Gösta orvos lett; Inger újságírónő, egy másik lány pedig ügyvéd. Alfvén többek között tagja volt a Svéd Királyi Tudományos Akadémiának és a Nemzetközi Tudományos Akadémiának. Azon kevesek közé tartozott, akik egyszerre voltak tagjai az amerikai és a szovjet tudományos akadémiának is. Ellenezte a svéd nukleáris programot. 1967-ben átköltözött a Szovjetunióba, ahol több évig maradt. Később az Egyesült Államokba ment, és elfogadta a Kaliforniai Egyetem (San Diego) által felajánlott állást.[1] 1995-ben halt meg, 86 éves korában. Az Alfvén-hullámot (a plazma mechanikai hullámait), az Alfvén-sebességet (amivel az Alfvén-hullámok haladnak) és az 1778 Alfvén nevű kisbolygót nevezték el a tiszteletére, ez utóbbit az asztrofizikai teljesítményének elismeréseképpen. Tudományos életJelentős eredményeket ért el a plazmafizikában. Ezek a sarki fénnyel, a Van Allen sugárzási övekkel, a földi mágneses viharokkal, a magnetoszférával, az üstökösök csóvájának kialakulásával, a Naprendszer kialakulásával, és a galaxisokban található plazma dinamikájával (plazma kozmológia) kapcsolatosak. 1937-ben, amíg mások a csillagközi teret vákuumnak gondolták, és úgy vélték, hogy abban elektromos áram nem folyhat, addig ő azzal érvelt, hogy a világűrt plazma tölti ki, ami vezeti az elektromos áramot, és a galaxisoknak is lehet mágneses terük. 1943-ban kidolgozta a napfoltok és a napciklus elméletét. Miután 1970-ben megnyerte a fizikai Nobel-díjat a magnetohidrodinamika kidolgozásáért, azt mondják, azzal töltötte élete további részét, hogy meggyőzze a tudósokat, hogy a mágneses tér csak a történet egyik fele, és az elektromos áramok még fontosabb szerepet játszanak a Világegyetemben. 1974-ben műholdak igazolták egyik elméleti munkáját a sarki fény elektromos áramairól, amely Kristian Birkeland korábbi munkáján alapszik: felfedezték a Birkeland-áramokat. Munkásságára az elméleti eredmények széles körű alkalmazása volt jellemző. A Naprendszer keletkezésére új elméletet dolgozott ki. Ez megoldotta az impulzusmomentum naprendszerbeli eloszlásának évszázados problémáját.[2] Olof Johannesson álnéven írott The Great Computer: A Vision (1968) című tudományos-fantasztikus szatírája 1982-ben magyar nyelven is megjelent a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban A nagy számítógép címen. Kitüntetései
Publikációi
Források
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
