|
Konzul (nemzetközi jog) A konzul állami képviselő, akinek feladata a saját állampolgárok érdekvédelme, jogi képviselete külföldön. Az eredetileg a kereskedelemmel, hajózással kapcsolatos jogviták rendezésére irányuló érdekvédelmi, jogvédő, jogi képviseleti feladatok bővültek a modern korban olyan hatósági tevékenységekkel, mint az anyakönyvezés, útlevél-igazgatás vagy állampolgársági ügyintézés. A konzuli tevékenység általában szorosan összefügg a diplomáciai tevékenységgel, de azzal nem azonos. A konzulok mentességei és kiváltságai hagyományosan szűkebbek voltak a diplomatákénál, általában csak a hivatali tevékenységükre korlátozódtak. A 20. század második felében azonban elterjedt az a gyakorlat, hogy a konzuli munkát is a diplomáciai képviseletek tagjai végzik. Ezért a modern konzuloknak már túlnyomórészt diplomáciai rangjuk is van. A konzuli kapcsolatok nemzetközi jogi szabályozása az 1963. április 24-én elfogadott bécsi konzuli egyezmény révén történt meg. Ehhez hazánk 1987-ben csatlakozott.[1] TörténeteÓkori előzményekA konzuli jellegű tevékenység első történelmi emlékei az ókori görög világból maradtak fenn. A külföldre utazó, illetve ott megtelepült görög kereskedők megbízottja volt a prostates, aki a görög kereskedők és a helyi hivatalos szervek közötti jogi és más vitákban vállalt közvetítő szerepet. Hérodotosz írt az egyiptomi Naukratiszban élő görög telepesek által az i. e. 5. században a maguk soraiból választott prostatesről, aki a görög jog alapján döntött jogvitáikban. Az ókori Indiából is fennmaradtak adatok hasonló tevékenységről, amikor az egyes népek körében élő idegenek ügyeiben külön bírák jártak el.[2] A konzuli kapcsolatok ősi formája a görög poliszokban létrejött proxenia intézménye. A proxenosz általában köztiszteletben álló polgár volt, aki saját városában egy idegen polisz polgárainak érdekeit képviselte, ezzel szerepe nagyon hasonlított a modern korok tiszteletbeli konzuljaihoz. A proxenosz megbízását az idegen várostól, vagy a saját városától is kaphatta. Ő járt el a védelme alá tartozó idegen polgárok bírósági és más hivatalos ügyeiben. Békéltető bíró is lehetett a városok közötti vitákban. Xenophón írja, hogy Kalliász athéni polgárt, aki Spárta proxenosza volt Athénben, Athén többször küldte követségbe Spártába.[2] Rómában i. e. 242-ben hozták létre a praetor peregrinus intézményét a mai konzuli tevékenységhez hasonló feladatok ellátásra. Az ő feladata lett az idegenek és a római polgárok közötti jogviták eldöntése. Ezekben a vitákban nem a merev római jogszabályokat követte, hanem a rugalmasabb, a római felfogás szerint minden emberre, azaz az idegenekre is általánosságban kötelező ius gentium szerint járt el.[2] Az intézmény fejlődése a középkorbanA Bizánci Birodalom fővárosa, Konstantinápoly a Nyugatrómai Birodalom bukása után a földközi-tengeri kereskedelem gócpontjává vált. Az ott letelepedett külföldi kereskedők, például Velence, Amalfi, Génua, Pisa, Montpellier, Narbonne polgárai virágzó kolóniákat hoztak létre a nagyvárosban, amelyek saját magukat igazgathatták. A 12. századtól van adat arra, hogy saját bíráikat konzulnak nevezték. 945-ben a Kijevi Rusz és a Bizánci Birodalom közötti szerződésben szó esik az orosz kereskedők közötti viták rendezésével foglalkozó orosz tisztviselőkről.[3] Hasonló olasz és francia telepek és konzuljaik működtek Marokkóban, Bejrútban és a keresztes háborúk nyomán a Szentföld egyes városaiban. Az európai konzuli jellegű intézményekhez hasonlóak működtek a 8. században Kínában, a 9. században Indiában és egyes arab államokban is.[3] A 13–14. században a konzuli intézmény alkalmazása tovább terjedt, eleinte a Mediterráneumban, majd a nyugati és észak-európai tengerek kikötővárosaiban is. Velencének a 13. században több mint 30 városban volt konzulja. A konzuloknak fontos szerepük volt a tengeri kereskedelemben felmerülő jogviták kapcsán. Feladataikat helyenként törvénykönyvekbe foglalták, mint az amalfi kódex (Tabula Amalphitanae), az oléroni törvénykönyv, valamint a 14. századi barcelonai Consolato del Mare.[3] A konstantinápolyi kereskedelmi telepek a török hódítás után nem csak fennmaradtak, hanem elérték jogi helyzetük megerősítését is a török portától kieszközölt úgynevezett kapitulációs szerződések révén. Ezek a jogszabályok lehetővé tették a telepesek vonatkozásában a saját joguk alkalmazását és a saját konzuljaik kezébe adták az igazságszolgáltatást mind büntető, mind közigazgatási és rendőri ügyekben. A Genovai Köztársaság és a Velencei Köztársaság után 1535-ben Franciaország is szerzett ilyen kapitulációs jogokat.[3] ÚjkorAz újkori Európában az erősödő államok saját szuverenitásuk csorbítását látták a konzulok ilyen tevékenységében. A megoldás a kölcsönös megállapodásokban rejlett, megindult a kétoldalú konzuli megállapodások folyamata. Az első ilyen szerződés Franciaország és Spanyolország között jött létre 1796-ban, amit aztán sok-sok hasonló kétoldalú szerződés követett.[4] A korabeli fejlett európai államok azonban a kapitulációs szerződések gyakorlatát sokáig fenntartották az elmaradottabb, félgyarmati országokkal szemben, és ilyen egyenlőtlen szerződések révén állampolgáraiknak és konzuljaiknak területenkívüliségi jogokat biztosítottak Kínában, Törökországban, Iránban, Egyiptomban, de még a Balkán-félszigeten Szerbiában. Bulgáriában és Romániában is. Ezektől a megalázó szerződésektől aztán Szerbiának. Bulgáriának. Romániának és Japánnak sikerült is hamarosan megszabadulni, de Törökország az első világháború előtt hiába követelte a kapitulációs jogok feladását.[4] Az 1917-es októberi orosz forradalom után azonban a szovjet állam eltörölte a cári Oroszország korábbi egyenlőtlen szerződéseit a gyengébb országokkal, és emiatt a rendszer fokozatosan tarthatatlanná vált a többi nagyhatalom számára is, de végleg csak a második világháború után szűnt meg mindenhol.[4] A konzuli intézmény MagyarországonA középkori Magyarország nem volt tengeri hatalom, nem voltak külföldi kereskedő telepei, és magyar konzuli tevékenységről sem maradtak fenn adatok ebből a korból. A Habsburgok idején Magyarország külügyei osztrák kézben voltak, külföldi konzulok sem működtek az országban Fiumét kivéve.[4] A kiegyezés után a külügyek a közös külügyminiszter kezébe kerültek. Az 1867. évi XVI. törvénycikk 9. cikke szerint:[5]
A dualizmus korszakában Budapesten is számos külföldi konzuli hivatal működött, amelyek bizonyos fokig a diplomáciai feladatok ellátására jöttek létre, mivel követségek csak Bécsben működhettek. Főkonzulátust hozott létre a magyar fővárosban Brazília, Franciaország, Oroszország, Olaszország, Anglia, és az Amerikai Egyesült Államok is.[5] Az Osztrák–Magyar Monarchiának sok országban voltak kapitulációs jogai, így Törökországban, Egyiptomban, Bulgáriában, Szerbiában, Bosznia-Hercegovinában, Marokkóban, Perzsiában, Sziámban, Japánban, Kínában, Zanzibárban, Koreában és Tuniszban.[5] 1918. december 15-én, az önálló Magyarország megalakulása után, megjelent 1918. évi 5. néptörvény rendelkezett az önálló magyar külügyi igazgatásról, ezen belül a magyar konzuli hivatalokról. A 6. § szerint:[5]
1949–1989A Magyar Népköztársaság kikiáltása után az 1950. évi 8. tvr. megszüntette a tiszteletbeli konzuli intézményt, Magyarország ettől kezdve nem nevezett ki és nem fogadott ilyen tisztségviselőt. Ezt a tisztséget az azt alkalmazó országokban ugyanis általában vagyonos, független polgárok töltik be, így ez a gyakorlat ellentétes volt a szocialista társadalmi rendszer elveivel. A konzuli teendőket a diplomáciai képviseletek (azok konzuli osztályai) látták el. Önálló főkonzulátust is működtetett Magyarország az akkori csehszlovákiai Pozsonyban, valamint Isztambulban, de ezek is a megfelelő fővárosokban lévő magyar nagykövetségek felügyelete alatt tevékenykedtek, diplomáciai státuszban.[6] Ez a távolságtartás az 1960-as évektől fokozatosan enyhült, és sorra nyíltak a konzulátusok, főkonzulátusok: Sydney (1967), Bogotá (1968, majd 1976-tól nagykövetségi rangra emelték), Kijev (1969), Nyugat-Berlin (1973), New York (1974), San Marino (1975), Leningrád (1977) Montréal (1982), Kolozsvár (1976, 1988-ban a román hatóságok bezáratták és csak 1997-ben nyithattuk meg újra), São Paulo (1988), Ho Si Minh-város (1988), Santiago de Chile (1989), Sanghaj (1989).[7] Megváltozott a magyar konzuli képviseletek feladatköre is, mivel az állami külkereskedelmi monopólium folyományaként annak következtében, hogy a szocialista társadalmi rendszerben a külkereskedelmi monopólium folyományaképpen kereskedelmi képviseleteket létesítettek, amelyek átvették a régebbi konzulátusok ilyen jellegű, a kereskedelmet támogató feladatait.[6] A rendszerváltás utánA rendszerváltás után jelentősen kibővült a magyar konzuli hálózat, elsősorban a környező országok magyarlakta területein, illetve a jelentős magyar származású lakossággal rendelkező országok egyes városaiban. Fennmaradt viszont az a gyakorlat, hogy a konzulátusok az ottani magyar nagykövetség alárendeltségében, diplomáciai státuszban végezték konzuli munkájukat. A konzuli szervezetA konzuli szervezet minden országban a külügyminisztérium, azon belül a konzuli osztály irányítása alatt áll, de ezen túl a szervezés részletkérdéseiben nagyok a nemzeti különbségek. A 20. század második felétől markánsan érvényesül a diplomáciai és a konzuli szolgálatok összefonódásának tendenciája. A fővárosokban általában nincsenek külön konzulátusok, hanem a nagykövetségek konzuli osztályai, azok diplomáciai rangokkal rendelkező képviselői végzik a konzuli munkát. A külügyi szolgálatokban a szokásos rotáció során ugyanazok a személyek felváltva kerülhetnek konzuli és diplomáciai beosztásba. Ezt a gyakorlatot rögzítette már a diplomáciai képviseletekre vonatkozó 1961. évi április 15-én kelt bécsi szerződés 3. cikkének 2. bekezdése. amely szerint: „e szerződés egyik rendelkezése sem értelmezhető olyképpen. hogy a diplomáciai képviselet nem fejthet ki konzuli tevékenységet”. A konzuli kapcsolatokra vonatkozó bécsi szerződés is megerősíti ezt a gyakorlatot.[8] A konzuli kapcsolatok néhány általános szabályaA két ország közötti diplomáciai kapcsolatok ellenkező megállapodás híján magukba foglalják a konzuli kapcsolatokat is. A fővárosokban létrehozott nagykövetségeken kívül létesített konzuli állomáshelyeket konzulátusoknak, konzuli képviseleteknek nevezik.[9] A fogadó állam területének azt a részét, amelyre a konzuli képviselet tevékenysége kiterjed, konzuli kerületnek nevezzük. Az egyes konzuli kerületek közötti területi elhatárolást a küldő állam határozza meg.[10] Elméletileg négy osztályba sorolhatják a konzuli képviseleteket: főkonzulátusok, konzulátusok, alkonzulátusok, konzuli ügynökségek. Vezetőik értelemszerűen a főkonzulok, konzulok, alkonzulok és konzuli ügynökök. A gyakorlatban leginkább a főkonzuli és konzuli rangokat alkalmazzák. A konzuli beosztottak elnevezései lehetnek helyettes konzulok, konzuli attasék, konzuli segédattasék (esetleges diplomáciai rangjuk mellett).[11] Az ugyanabban a városban működő, különböző államokat képviselő konzulátusok tagjait konzuli testületnek (hagyományos francia nevén corps consulaire) is nevezik a diplomáciai testület (corps diplomatique) mintájára. A konzuli testület tagjai egyes helyeken gépkocsijaikra megkülönböztető jelzést (CC=Corps Consulaire) helyezhetnek el.[12] A konzuli képviseletek vezetői közötti protokoll rangsort (azonos rang esetén) az az időpont határozza meg, amikor számukra a fogadó ország megadta a működési engedélyt, az exequaturt.[13] A konzuli képviseletek vezetőinek kinevezési rendje a küldő országokban eltérő lehet, de hagyományosan általában az államfőtől kapják meg kinevezési okiratukat, a konzuli pátenst (lettres de provision). A fogadó állam erre elfogadó nyilatkozattal, az exequaturral válaszol. A konzulátusok személyzete három kategóriából áll:[14]
A konzulátus vezetője és a konzuli beosztottak rendszerint a küldő állam állampolgárai. Az igazgatási és műszaki állomány, illetve a kisegítő személyzet tagjai azonban lehetnek a fogadó ország állampolgárai is. Ha a fogadó állam úgy értékeli, hogy a területén működő konzuli képviselet vezetője, vagy a konzuli állomány tagja a fogadó állam számára nemkívánatos tevékenységet végez (például kémkedik), az illetőt bármikor „persona non grata”-nak, nemkívánatos személynek nyilváníthatja; ekkor a küldő államnak az illetőt vissza kell hívnia. A fogadó államnak ezt a lépését nem kell és nem is szokás hivatalosan indokolnia. Ha a visszahívás követelésének a küldő állam nem tenne eleget, akkor az illető kiváltságai és mentességei megszűnhetnek, és például bíróság elé állítható. Természetesen az alacsonyabb rangú személyek esetében is kérheti a fogadó állam bármely személy visszahívását vagy alkalmazásának megszüntetését.[15] A konzuli irattár és a konzuli helyiségek megőrzéséről a fogadó államnak akkor is gondoskodnia kell, ha a konzuli kapcsolatok a két ország között bármilyen okból megszakadnának.[16] A konzuli képviselet kiváltságai és mentességeiA konzuli képviseletek a szokásjog, a két- és többoldalú szerződések alapján egy sor kiváltságban és mentességben részesülnek a fogadó országban. (Miután a konzuli képviseletek a 21. században szinte minden esetben a diplomáciai képviseletek részeként működnek, így a konzuli jogoknál szélesebb diplomáciai mentességek és kiváltságok is érvényesülnek rájuk.)
Jegyzetek
Források
|
